Remélem, hogy még nem hagytatok itt, amiért olyan sokáig nem írtam semmit. Higgyétek el, ha tehetném, csak ezzel foglalkoznék, de ott van a suli, az edzések, meccsek, barátok, satöbbi...
Szóval, most, hogy végre ide jutottam, fontos dolgokat is hoztam magammal.
Az első és legfontosabb: megváltozik a blog alaptörténete.
Nem tudom, hogy mennyien vannak itt a régebbi olvasóim közül, de ők biztosan emlékeznek még a The Music Connects Us című blogon lévő karácsonyi külön részre. Nos, azt a fejezetet annyira szerettem írni, hogy úgy döntöttem, inkább abba vágnám bele a fejszémet, mert ahhoz tényleg kismillió ötletem van.
Természetesen itt nem azzal a bizonyos, már megír résszel fog kezdődni a történet, viszont lehet, hogy az egyik karácsonyra írt rész tartalmát az fogja képezni, és nem írok majd újat.
Ami még lényeges, hogy az ide már felrakott prológusból ettől függetlenül tartok meg dolgokat, például a filmforgatást, néhány szereplőke, és még sorolhatnám... Na, de majd meglátjátok! :)
Amit még nyomatékosítanék: azt a trailert, amit ehhez a bloghoz csináltam, úgy felejtsétek el, ahogy van! Szerény kis véleményem szerint az eddigi legrosszabb munka, ami kikerült a kezem alól, ráadásul már nem is érvényes a sztorira nézve... Szóval kuka!
És a harmadik dolog, ami még fontos (bár azért annyira nem...), az az, hogy Zac viszont nem valószínű, hogy szerepet kap. Nem látom értelmét annak, hogy most bekavarjak vele, de lehet, hogy a későbbiekben még felbukkan majd.. ;)
Nos, most egyenlőre ennyit akartam mondani, és akkor azoknak, akik ezen a blogomon találtak rám, hozom azt a bizonyos, karácsonyi részt. Viszont azok is elolvashatják újra, akiknek egyszer már volt alkalmuk rá, mert sok helyen átalakítottam, átírtam, tehát azért rejthet új dolgokat a kis irományom. :)
Azoktól pedig, akik most látják először ezeket a sorokat, sok szeretettel várok alá hideget-meleget! :)
Puszi: Kelly.
Már vagy fél órája hallgatjuk az Igazából Szerelem című film zenéit tartalmazó CD-t, mikor hirtelen felcsendülnek az All I Want For Christmas Is You első hangjai.
Joe felpillant rám, és hirtelen feláll, engem is magával rángatva.
- Kérlek, ne… - nevetem el magam, de hiába; énekelni kezd, ráadásul olyan hangosan, hogy a lányok biztosan felkelnek rá.
- Joe… Fel fognak ébredni! – csitítom még mindig kacagva, de nem csendesedik el, sőt, ha lehet, még hangosabban énekel. A karjaiba kap, és pörögni kezd velem, miközben még mindig üvölti a dalszöveget. Igazi, felelősségteljes apuka.
Aggódva pillantok a lépcső felé, de semmi jele annak, hogy bárki is jönne le, ami megnyugtat. Talán elég mélyen alszanak ahhoz , hogy ne keljenek fel a hangzavarra.
Joe felé fordítom a fejem, mert hirtelen elhallgat, és nem énekel tovább, pedig még hátravan 5 sor a dalból.
- Mi az? – túrok bele a hajába mosolyogva. – Elment a hangod?
- Nem. – rázza meg a fejét határozottan, mire felnevetek, két kezem közé fogom az arcát, és megcsókolom.
- Fúj! – hallom hirtelen, mire mind a ketten a lépcső felé nézünk.
Amy és Hayley kézen fogva állnak ott, szőke tincseik kócosak a délutáni alvástól. Hatalmas szemekkel pillantok a földön heverő ajándékokra, de tudatosul bennem, hogy a kanapé pont eltakarja őket a szemük elől, így megnyugodva kifújok egy adag levegőt a tüdőmből.
- Sziasztok. Jó ég, túl sok szép nővel vagyok körülvéve! – tesz le Joe, és a lányok felé indul. – Gyertek, menjünk fel, és készüljünk össze, nem sokára indulnunk kell Danielle néniékhez.
Ezzel elkezdi terelgetni a két 3 éves csöppséget felfelé az emeletre, azonban mielőtt eltűnne a szemem elől, még felém fordul, és rám kacsint, én pedig rosszallóan megrázom a fejem, de az elhagyhatatlan mosoly ott bujkál az arcomon.
- Apa, jött már a Jézuska? - még épp hogy elcsípem Amy Joe-hoz intézett kérdését.
- Persze! Ha elkészültök, kibontjuk az ajándékokat, rendben?
Épp kapóra jön, hogy Joe felment a lányokkal, mert így legalább az Ő ajándékát is be tudom csomagolni feltűnés nélkül.
A táskámhoz rohanok, és előkeresem a parfümöt, amit pár napja vettem neki, majd visszaülök a szőnyegre, és befejezem a csomagolást, amilyen gyorsan csak tudom. Bepakolok mindent a karácsonyfa alá, majd újraindítom az előbb említett CD-t, és én is készülődni kezdek.
Elsőként a fürdőt veszem célba, hogy lezuhanyozzak és megmossam a hajam. Mikor beállok a zuhany alá, még mindig dúdolgatom magamban Joe előbb énekelt dalát, sőt, még akkor is szól a fejemben, mikor kiszállok a zuhanykabinból.
- Bent vagy, Szerelmem? – kopog be Joe.
- Igen. – válaszolok, mire benyit. – Hogy állnak a lányok?
- Jól, már fel vannak öltözve, most meg leültek rajzolni. – lép a tükör elé, és vet magára egy pillantást, miközben előveszi a fogkeféjét.
- Rendben. Mikorra megyünk Kevinékhez? – teszem fel újabb kérdésemet, miközben mellé lépek.
- Vacsorára ígértem magunkat, ha jól emlékszem. – mosolyog rám a tükörből.
Csak bólintok, miközben mosni kezdem a fogamat, Ő pedig ugyan így tesz.
- Kívánhi lehek, ho it hognak hólni. – motyogja fogkrémmel teli szájjal, mire felnevetek.
- Ebből egy kukkot sem értettem. – közlöm vele, miután kiöblítettem a számat.
Erre felemeli a mutatóujját, befejezi a fogmosást, majd ismét felém fordul.
- Csak annyit akartam mondani, hogy kíváncsi vagyok, mit fognak szólni az ajándékokhoz.
- Kik?
- Hát a lányok! – mondja lelkesen.
- Én is, de biztos vagyok benne, hogy nagyon fognak örülni. – mosolygok rá kedvesen. – Zuhanyozol?
- Hát, kéne. – bólint.
- Oké, akkor menj nyugodtan, én pedig megszárítom a hajam.
Ezzel mind a ketten indulunk a magunk dolgára. Joe még ránéz a lányokra, mielőtt lezuhanyozna, én pedig a hálószobánkban lévő tükör előtt kezdek el készülődni a nagy, családi ünneplésre.
Először is levetem magamról a törölközőt, és felveszem a fehérneműt, amit a ruhám alá tervezek.
Ez után hajszárítással kezdem a folyamatot, majd mikor azzal végzek, melegíteni kezdem a hajsütő vasat, hogy göndörré varázsoljam amúgy hullámos tincseimet.
- Amy! Add vissza! – üti meg a fülemet Hayley panaszos hangja, mire azonnal leteszem a melegedő tárgyat valami biztonságos helyre, és átrohanok a lányok szobájába.
- Lányok, mi történt? – kérdezem, miközben beljebb merészkedem a szobájukba.
Mind a ketten hatalmas szemekkel fordulnak felém, majd Hayley megszólal.
- Elvette a ceruzát, amivel rajzoltam! – mutat a testvérére, és durcásan lebiggyeszti alsó ajkát.
- És nincsen belőle másik? – térdelek le az asztaluk mellé. – Milyen színű volt?
- Rózsaszín.
Keresgélni kezdek a ceruzák között, és mikor találok még egy pink ceruzát, Hayley felé nyújtom.
- Tessék. Ez jó lesz?
- Ühümm. – bólogat, és lelkesen kezd firkálni a gyűrött papírra.
Mosolyogva nyomok puszit mind a két kislány fejére, majd visszaindulok a hálószobába.
- Mi történt? – kap el a folyosón Joe.
A törölközője a dereka köré van csavarva, mellkasán még folynak le a vízcseppek, a haja a homlokára van tapadva. Végignézek rajta, majd csak ez után pillantok a szemébe.
- Semmi, csak.. Összevesztek egy ceruzán.
Joe nevetve mér végig.
- Jól megnéztél magadnak… - jegyzi meg még mindig vigyorogva.
- Élvezd ki. – nyújtom rá a nyelvem játékosan, majd bevonulok a közös szobánkba, és folytatom a készülődést.
Mikor végzek a hajam begöndörítésével, úgy döntök, hogy előbb felöltözöm, és csak az után festem ki magam, amennyire szükséges. Kinyitom a gardrób ajtaját, és még mindig fehérneműben bemegyek a kis helyiségbe, majd megállok a tejes alakos tükör előtt. Éppen hogy gömbölyödő pocakomra teszem a kezem, és mélyen beszívom a levegőt.
- Hogy állsz, Drágám? – kérdezem Joe-tól, mikor hallom, hogy belép a háló ajtaján.
- Jól, már csak fel kell öltöznöm, és meg kell csinálnod a hajamat. Hol vagy? – kukkant be a gardróbba, majd mikor meglát, elmosolyodva lép mögém, átöleli a derekamat, és csupasz vállamat kezdi puszilgatni. Most sincs rajta sokkal több ruha, mint pár perccel ez előtt.
- Szerinted nem híztam meg? – kérdezem tőle kíváncsian, miközben magamat nézegetem a tükörben.
Tudom jól, hogy nem amiatt nagyobb a pocakom, mert túl sokat ettem volna az utóbbi időben, vagy ilyesmi. Egy újabb kis jövevény az oka, de ezt Neki még nem árulhatom el. Vagyis még nem szeretném, mert várok a tökéletes pillanatra.
- Mi? – kérdez vissza. – Te megőrültél? Gyönyörű vagy.
- Köszönöm.. – suttogom halkan. – De akkor is úgy látom, nagyobb a hasam. Te nem?
Óvatosan tapogatózom, hogy vajon feltűnt-e már neki, hogy ismét állapotos vagyok.
- Biztos a szülés miatt. – csúsztatja le kezeit az előbb említett testrészemre. Tehát a válasz a kérdésemre: nem.
- De hiszen az már 3 éve volt!
- És? Két gyereket préseltél ki magadból, ráadásul egymás után. És ott voltak 9 hónapig.
- Na jó, készüljünk el. – hámozom le magamról a karjait.
- Hé. – húz magához. – Szeretlek. – mormogja ajkaim közé, majd egy gyors csókot nyom a számra, mielőtt előkeresné az egyik fehér ingét.
Én egy fekete koktélruha mellett döntök, és magamra húzom, majd Joe felé fordulok.
- Segítenél? – kérem meg, és közben hátat fordítok neki, hogy értse: a cipzárral van egy kis problémám.
- Persze. – hallom a lépteit a parkettán, majd megértem puha kezét a bőrömön.
Elkezdi felfelé húzni a tenyerét a hátamon, miközben a másik kezével összehúzza a cipzárt. Átjár a melegség az érintésétől.
- Köszönöm. – fordulok felé, és felmosolygok rá.
- Bármikor. – kacsint rám, és visszatér az inge gombjaihoz. Mikor az összeset begombolja, kitör belőlem a nevetés.
- Azért ne essünk túlzásokba. – gombolok ki két gombot felül, hogy a nyaka és egy kicsit a mellkasa is kilátszódjon.
Ezek után én sminkelésbe kezdek, Ő pedig a lányok szobájába megy, hogy lassan befejeztesse velük az alkotást, valamint hogy összeszedje és eltegye az új rajzokat. Egy ideig gondolkozom azon, hogy milyen festéket is kenjek az arcomra, azonban mikor végre kitalálom, rekordidő alatt végzek is vele.
Épp igazítok még egy kicsit a sminken, amikor Amy bekukucskál az ajtón.
- Szia Kincsem! – mosolygok rá kedvesen.
- Anya?
- Tessék? – guggolok le elé, mikor bizonytalanul méreget. Hirtelen megölel.
- Szép vagy. – közli velem, mire valami furcsa érzés járja át a testemet.
- Köszönöm, Drágám. Te is. Na, de menjünk le, bontsuk ki az ajándékokat.
- Oké! – kezd el rohanni a lépcső felé.
- Csak óvatosan! – szólok utána, miközben én is elindulok.
- Katie! – hallom Joe hangját a fürdőszoba felől.
- Mondjad. – nézek be az ajtón.
- Megcsinálnád a hajam? – kérdezi nagy szemekkel, mire sóhajtva bemegyek, és nyomok egy kevés zselét a kezemre.
- Nem hiszem el, hogy még 25 évesen sem tudod megcsinálni egyedül a séródat. Kihez mentem én hozzá? – mondom, miközben elkezdem beállítani a haját. Rövid mondandóm következtében az oldalamba bök, mire kuncogni kezdek.
Mikor úgy érzem, hogy ennél jobban már úgy sem tudom megcsinálni, még fújok egy kis hajlakkot a fejére.
- Parancsolj. – mosom meg a kezemet.
- Köszönöm szépen. – karolja át a derekamat, majd így megyünk le a gyerekek után.
- Hayley, ne piszkáld a fát! – szólok rá, mikor látom, hogy az egyik karácsonyfadísz felé ágaskodik.
Joe odasiet hozzá, és a derekánál fogva felkapja a kislányt, aki sikítva nevetni kezd.
Reflexszerűen lépek oda a polchoz, és előveszem a fényképező gépet, hogy megörökítsem a pillanatot.
- Apa! Engem is. – tárja ki a karjait Amy, mire Joe őt is felkapja, és már kettejükkel rohangál össze-vissza a nappaliban, én pedig nevetve kamerázok. Mikor már nagyjából 5 perce játszanak, leállítom a videót.
- Joe, elég lesz. – szólok rá kedvesen, mire beleegyezően bólint, és leteszi szeretett kislányait.
- Melyik az én ajándékom? – szalad oda egyből Amy, és csodálkozva nézi a nagyobbnál nagyobb csomagokat.
- Majd anya segít. – mondja Joe, miközben kiveszi a kezemből a fényképező gépet.
- Gyere Hayley, bontsuk ki őket. – nyújtom felé a kezem, mire megragadja a kisujjamat, és húzni kezd a karácsonyfa felé.
A lányok lelkesen tépegetik a csomagoló papírt, és minden egyes ajándékot megmutatnak egymásnak és nekünk is. Joe végig veszi őket, bár néha azon kapom, hogy felém fordítja a kis gépet.
- Nézd anya, egy nagy maci! – botorkál hozzám Hayley, és büszkén mutogatja a még talán nála is nagyobb plüsst.
- Látom, nagyon szép. Hogy fogják hívni?
- Nem tudom. – nézegeti az ajándékot.
- Cat. – hallom hirtelen Joe halk hangját, mire rá nézek. A kezében kamera helyett egy kis doboz van, mire elmosolyodva felállok a kanapéról, ahol addig ültem, és hozzá lépek.
- Tudom, hogy megbeszéltük, hogy nem veszünk semmit, de ezt nem hagyhattam ott. – nézegeti a becsomagolt ajándékot. – Boldog karácsonyt.
- Nehogy azt hidd, hogy csak te vettél ajándékot. – sétálok a fához, és kiemelem alóla a neki szánt csomagot, ami nem sokkal nagyobb az övénél. – Neked is boldog karácsonyt.
Hosszasan megcsókol, miközben a kezembe adja a dobozt, és elveszi tőlem az enyémet.
Lázasan kezdi leszedni a csomagolópapírt az ajándékáról, és mikor meglátja a parfümöt, amit még hónapokkal ez előtt nézett ki magának, egy gyönyörű mosoly kíséretében néz rám újra.
- Csak azért kaptad meg, mert nekem is ízlett az illata. – fenyegetem meg a mutató ujjammal, miközben magához húz.
- Köszönöm.
- Nincs mit. Most én jövök.
Ezzel kibontakozom az öleléséből, és én is elkezdem kicsomagolni a kis dobozt. Legnagyobb meglepetésemre egy gyűrűt tartalmazó ládikót találok.
- De Joe, hisz már van gyűrűm. – emelem fel a kezemet csodálkozva, amelyen ott csillog a házasságunkat jelképező arany karikagyűrű.
- Igen, de arra gondoltam, hogy hordhatnád ezt helyette. – nyitja ki a dobozt, amiben egy ezüst darabot találok. – Nézd meg a szöveget is.
Kiveszem a kis ékszert, és forgatni kezdem. Egy rövid mondat van belevésetve: „Veled és melletted örökké.”
Meghatódva, könnyes szemekkel nézek Joe-ra, aki kíváncsian és talán kissé izgatottan mosolyog rám.
- Hogy tetszik?
- Ez gyönyörű. Köszönöm szépen…
- Felhúzhatom az ujjadra? – érdeklődik.
- Persze.
Hagyom, hogy levegye rólam az arany gyűrűt, és feltegye a helyére azt, amit tőle kaptam.
- Szeretlek. – suttogom, miközben magamhoz szorítom.
- Én is téged, de ezt tudod nagyon jól. – hallom.
Mikor elengedjük egymást, az órára pillantok.
- Szerintem indulnunk kellene. Nem? – jegyzi meg, mintha csak a gondolataimban olvasna.
- De, szerintem is. – bólintok. – Lányok! Gyertek, öltözzünk. Kevin bácsiék már várnak minket.
- Anya, hozhatom a babát? – kérdezi Amy lelkesen.
- És én a macit? – kapja felém a fejét Hayley.
- Persze, hozhatjátok őket, csak induljunk. – válaszolok, mire mind a ketten nevetve futnak az előszoba felé.
- Elképesztő, hogy milyen kis édesek. – áradozik Joe, miközben a gyerekek után indulunk.
- Hát, ha már ilyen apjuk van..
- Hoppá, egy bók! – pillant rám, mire elnevetem magam.
10 perc alatt sikerül felöltöztetnünk mind a két lányt, ami szinte rekordidőnek számít. Jó meleg ruhákban lépünk ki a házból, hisz egész nap havazott.
- Kapcsold be a fűtést. – kérem Joe-t már a kocsiban ülve, mert látom, hogy a lányok dideregnek hátul a gyerekülésekben.
- Máris. – dörzsöli össze a tenyereit.
Kinézek az ablakon. Tavaly nem volt fehér karácsony, szóval az idei hózivatar valamelyest újdonság a két kislánynak. Elmosolyodva nézek a mellettem ülő férfira, amikor elindítja Michael Bublé karácsonyi albumét, és innentől kezdve tulajdonképpen végigdalolásszuk az egy órás utat Kevinék házáig, bár én félszemmel a hátul játszadozó gyerekeket figyelem.
- Itt is vagyunk. – húzza be Joe a kéziféket, mikor megállunk Danielle-ék kivilágított apartmanja előtt.
- Éljen! – ujjonganak hátul a csöppségek, mire elmosolyodom.
- Jó látni, hogy boldog vagy. – fürkész Joe, szintén mosolygós szemekkel.
- Már hogy ne lennék az? – pillantok rá, majd óvatosan kiszállok, és kiveszem az ajándékokat a csomagtartóból.
Ő is kipattan az autóból, majd segít a kicsiknek is kikászálódni.
- Vigyázzatok magatokra! – szólok Hayley és Amy után, amikor futni kezdenek a játékaikkal a kezükben. azonban késő, Amy elbotlik Hayley macijának lábában, ami a földöt súrolja. A kislány a hideg földön ülve sírva fakad, mire segélykérőn pillantok a férjemre. Talán nem lenne túl szerencsés, ha a magassarkúmban rohannék oda Amy-hez.
- Jaj, Amy, semmi baj! – siet hozzá Joe, miután bezárta a kocsit. – Csak elestél. Nézd, felállunk szépen, és már megyünk is tovább.
Ezzel a kislány két kezénél fogva felemeli őt a földről. Amy még szipog egyet kettőt, majd tovább fut a bejárati ajtó felé. Joe felém fordul, és elvesz egy szatyrot a kezemből.
- Köszi.
Ezzel megyünk tovább a járdán, azonban én is megcsúszom ugyan ott, ahol előbb a kislányom elesett.
- Vigyázz. – kiáltja Joe, és elkapja a karomat, mielőtt elvágódnék a jeges részen.
- Jesszusom…
- Nincs baj. – fogja a karomat továbbra is.
Belé karolok, és így folytatjuk az utat egészen a bejárati ajtóig, ahol Hayley és Amy topognak.
Joe becsenget, miközben én a két kislány haját igazgatom, majd pár perc múlva Danielle nyit ajtót.
- Sziasztok! – mosolyog ránk boldogan. – Lányok, Emily már nagyon várt benneteket.
A gyerekek ránéznek, és egy szó nélkül szaladnak be a lakásba.
- Hé, ácsi! Most mind a ketten visszajöttök, és levetkőztök. – szól utánuk Joe határozottan.
- Hoppá. Jobb, ha odébb állok. – hátrál beljebb Dani, mire nevetni kezdek.
- A keménykezű apuka. Látnád otthon, sokkal engedékenyebb. – nézek a plafonra, mire Joe játékosan rám nyújtja a nyelvét.
- Halihó! – jelenik meg Kev is. – Az öcsém és a gyönyörű felesége.
- Szia, Kevin. – üdvözlöm két puszival.
Miután a gyerekek és mi is levettük a kintre szükséges kabátot és cipőt, mind beljebb merészkedünk.
- Gyönyörű a fátok, Danielle. – ölelem át a lányt, miközben Joe bepakolja a becsomagolt ajándékokat a karácsonyfa alá.
- Biztosan a tiétek is az.
- Lányok! Mielőtt eltűnnétek, üljünk le vacsorázni. – mondja Kevin, mire mind a három lány engedelmesen leül az asztalhoz.
- Wow, Kevin, jöhetnél hozzánk gyakrabban. – ülök le én is Joe mellé, aki az asztal alatt a lábamra teszi a kezét.
- Emily, milyen nagyot nőttél. – néz a 6 éves kislányra, aki csak mosolyog egyet.
- Emily, mit kell mondani? – kérdezi Danielle, miközben elkezdi kipakolni az ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb ételeket az asztalra.
- Köszönöm.
- Na azért. – bólint az apja.
- Nick nem jön? – érdeklődik Joe.
- De, nemsokára itt lesz. Mondta, hogy kicsit később jön, és nyugodtan kezdjünk el enni nélküle. – érkezik a válasz.
- Oké.
Rengeteget beszélgetünk a vacsora közben, így alig fogy az étel. Nicholas nagyjából 1 órával utánunk érkezik meg.
- Sziasztok. Ne haragudjatok, hogy késtem, stúdióznom kellett. – merészkedik beljebb, miután megszabadult a cipőjétől.
- Karácsonykor? – nézek rá csodálkozva, mire Ő csak bólint, és két lágy puszit nyom az arcomra, majd helyet foglal a bal oldalamon. Teleszedi a tányérját, és enni kezd.
- Anya, elmehetünk játszani? – kérdezi Emily, miután mind a hárman befejezték az evést.
- Igen, de ne legyen belőle sírás. – bólint Danielle, mire a három kislány már el is tűnnek, akár a kámfor.
- Jó nagyot nőttek a lányok. – pillant rám és Joe-ra Nick két falat pulyka közben.
- Köszönjük. – válaszol Joe biccentve. – Erről jut eszembe, Katie-nek van egy nagyon édes kép a telefonján. Mindjárt meg is mutatom.
Ezzel feláll az asztaltól, és az előszobába siet, hogy előkeresse a mobilomat. Sejtem, hogy arra a képre gondol, amin Amy és Hayley egymást átölelve alszanak.
Azonban mikor Joe pár perc múlva visszatér, hűvös arccal pillant rám, ami meglep.
- Beszélhetnénk? – kérdezi hidegen. Vajon mi történt?
- Persze.. – állok fel bizonytalanul, és követem az egyik szobába. Gondosan becsukja az ajtót, majd felém fordul.
- Mi ez? – fordítja felém a telefont, amin egy SMS található.
Óvatosan elveszem tőle, és elolvasom az üzenetet, amit egyik színésztársamtól, Paul Wesley-től kaptam. Együtt dolgozunk egy kosztümös filmen, mi ketten kaptuk a főszerepeket.
„Drága Katie!
Csak boldog karácsonyt szerettem volna kívánni Neked, remélem, hogy élvezed a szünetet, és kipihened magad. Alig várom már a közös jeleneteinket, különösen a forgatókönyv végén lévő csókot… ;)
Szeretettel, Paul.”
- Figyelj. Az oké, hogy belegyeztem ebbe a filmbe, mert nagyon szeretted volna a szerepet. De arról egy szó sem esett, hogy csókjelenet! Szerinted mit fognak szólni a lányok, ha meglátják? Ők ezt még nem értik! És különben is! Nem! – kezd el egyre hangosabban kiabálni.
- Joe, én nem…
- Te tudtál erről?! – mutat a telefonomra idegesen. Remegni kezd a kezem.
- Nem! Esküszöm, hogy nem. – rázom a fejem kétségbe esve. – Ha tudtam volna, azonnal szóltam volna róla Neked.
- Persze. – horkan fel, majd a fejét rázva kiront a szobából. Hallom, ahogy a többiek kérdezgetik tőle odakint, hogy mi történt.
Én némán leülök a szobában lévő fotelek egyikébe, és a két kezem közé fogom a fejem. Miért pont most? Hosszú percekig gondolkozom, miközben számtalanszor újraolvasom az üzenet szavait.
- Mi történt? Joe szinte remeg az idegtől. – hallom meg Nick hangját hirtelen, mire összerezzenek. Behajtja maga mögött az ajtót, a szoba félhomályba borul.
- Ne most, Nick, kérlek. – rázom meg a fejem, de nem nézek rá.
- Hé. – guggol le elém, és kényszerít rá, hogy a szemébe nézzek. – Bármi is legyen az, kizárt, hogy ne legyen rá megoldás.
Sóhajtva ejtem az ölembe kezeimet, és fájdalmasan lehunyom a szemem.
- Na. Megpróbálok segíteni. – fogja meg a kezem.
- Csak… Tudod, elvállaltam azt a filmszerepet. És a munkatársam, Paul küldött egy SMS-t, amiben azt írta, hogy… - képtelen vagyok elmondani, így inkább a kezébe nyomom a készüléket, hogy olvassa el ő.
- Hmm. – adja vissza, amikor végzett. – Elég tolakodónak tűnik.
- Mert az is. - bólintok.
- Nézd, szerintem szüneteltesd a színészkedést még egy kis ideig. Mindenkinek jobb lesz. Joe nem fog ezen stresszelni, több időt tölthetsz a gyerekeiddel otthon, többet pihenhetsz, és ez a Paul is békén hagy idővel, remélhetőleg.
Belegondolva ez nem is olyan rossz ötlet, még ha nagyon szerettem volna is azt a szerepet.
- Igazad lehet. Köszönöm, Nick. – ölelem meg, majd mikor elengedem, felállok.
- Na, beszélj Joe-val. – bíztat, és kitessékel a szobából.
A fiúnak igaza volt, Joe összefont karokkal ül a kanapén és idegesen rágja a száját, Dani pedig Kevin társaságában aggódva figyeli a konyhából, majd mikor feltűnik nekik, hogy kijöttem a szobából, rám pillantanak, és hirtelen elfoglalják magukat valamivel.
A kanapéhoz sétálok, és megköszörülöm a torkom. Leülök szorosan mellé, mire félrenéz.
- Joe, kérlek, beszéljük meg. – suttogom, miközben kétségbe esettem próbálok hozzáférni a kezéhez.
- Ezen nincs mit megbeszélni.
- De van! Joseph, karácsony van. Ne csináljuk már ezt, kérlek. – mondom, mire kényszeredetten rám néz.
- Mondjad.
- Otthagyom a filmet. – jelentem ki, és látom, hogy ezzel most megleptem, mert elkerekednek a szemei.
- Mi? – kérdez vissza szórakozottan. – Nem, az nem lehet. Hiszen annyira szeretted volna..
- Igen, de ettől függetlenül sokkal többet jelent a családunk! – vágok közbe. – Biztos lesz majd másik szerep.
Joe nem jut szavakhoz, így csak magához húz, hosszasan megölel, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtok.
- Köszönöm… - suttogja olyan halkan, hogy csak én halljam.
- Ezen nincs mit megköszönni. Mindenkinek így lesz jobb. – válaszolok.
- Nicknek mondtam. – tol el magától annyira, hogy lássa az arcomat, mire felnevetek.
- Akkor viszont ez most gáz volt. – fogom a fejem, mire ő is elneveti magát.
- Nem, nem volt az. Aranyos volt. – kezd el játszadozni az ujjainkkal.
- Na, akkor ennek a boldogságnak örömére halljunk egy karácsonyi dalt. – szólal meg Kevin, miközben kibont két palack bort, és várja, hogy Danielle megérkezzen a poharakkal.
- Neeeeeem. – rázza a fejét Joe, miközben átkarol. – Adjon elő valamit Nick. Mit is stúdióztál ma?
De Joe öccse megrázza a fejét.
- Nem, bratyesz. Ezt most nem úszod meg Húzás a zongorához. – mutat Nicholas a hangszerre, bátyja pedig kelletlenül felnyög mellettem.
- Na, gyere. Énekeljük el, amit írtunk tavaly decemberben. Emlékszel még? – szorongatom meg a kezét, mire felém fordul.
- A Sing My Songra? Persze. – bólint. – Jó, azt elénekelhetjük.
Ezzel feláll, és magával húz engem is, egészen a hangszerig, ahol mind a ketten leülünk. Joe felhajtja a zongora fedelét, kiroppantja az ujjait (amiért kap tőlem egy csúnya pillantást), majd rám néz.
- Kezdhetjük?
- Mehet. – bólintok, mire játszani kezd, én pedig belefogok a dalba, nem sokkal később pedig ő is bekapcsolódik.
Éneklem a dalomat Neked
Nem tudtam, mit adjak neked,
Hétköznapit nem szerettem volna,
De akkor megtaláltam a tökéletes ajándékot neked.
Hallom, ahogy a templom harangjai konganak,
Karácsonyi énekeket énekelnek most velem együtt.
Olyan bájosan nézel ki,
Még akkor is, ha a fények kialszanak.
Van fagyöngyünk és tűzfényünk
Ezen a hideg, decemberi éjszakán,
A hó odakint kidíszíti a Holdat,
Úgy, ahogy én éneklem a dalomat…
Van fagyöngyünk és tűzfényünk
Ezen a hideg, decemberi éjszakán,
A hó odakint kidíszíti a Holdat,
Úgy, ahogy én éneklem a dalomat Neked.
Éneklem a dalomat Neked…
Éneklés közben szinte végig összenézünk Joe-val, és csak mosolygunk, mint az idióták.
Arra leszek figyelmes, hogy a dal vége felé a többiek is becsatlakoznak egy-egy, már elhangzott részre, így rájuk nézek. Danielle és Kevin összeölelkezve ringatóznak, Nick pedig egy pohár borral a kezében, lehunyt szemekkel dalol. Az utolsó sornál ismét Joe-ra téved a tekintetem, és az utolsó hangok után szinte egyszerre mosolygunk össze.
- Ez nagyon szép volt. – dicséri meg a dalt a legfiatalabb Jonas testvér.
- Köszönjük. – mosolygok rá.
- Katie, fehér vagy vörös? Sosem tudom… - hallom meg Kevin hozzám intézett mondatát, miközben tanácstalanul álldogál a két üveg borral a kezében.
- Vörös. – vágja rá Joe egyből, mire felnevetek.
- Pontosan… - suttogom halkan, majd felállok, és a fához sétálok.
Kev felém nyújt egy poharat, majd Joe felé egy másikat, és visszatér a feleségéhez.
Joe hátulról öleli át a derekamat fél kézzel, miközben belekortyol a borba. Keze a pocakomon pihen, mire lehunyom a szemem. Ez lesz a tökéletes pillanat. Óvatosan körbe pillantok, majd mikor látom, hogy nincs senki a közelünkben, megköszörülöm a torkom.
- Joe.. – suttogom olyan halkan, hogy csak ő hallja.
- Mondd, Szerelmem.
- Van számodra még egy ajándékom.
- Ne már, én csak a gyűrűt adtam. – háborodik fel játékosan.
- Nem, ez nem ilyen ajándék. – teszem a kezemet a hasamon lévő tenyerére. – Emlékszel, hogy ma megkérdeztem, szerinted híztam-e?
- Igen.. – jön a halk, izgatott válasz, miközben a férfi nagyot nyel.
- Nem véletlenül kérdeztem. Megvan az oka annak, hogy pocakosodom... – próbálom rávezetni egy eléggé egyértelmű kifejezéseel, és bejön a tervem, mert erősebben szorít magához, majd simogatni kezdi épphogy gömbölyödő pocakomat.
- Gyerekünk lesz…?
Némán bólintok, mire hitetlenül felnevet, és a nyakamba csókol, amibe beleborzongok. Az apró kis pillangók ilyenkor még mindig fel-felélednek a gyomromban.
- Ennél szebb ajándékot nem is adhattál volna. – fordít maga felé, és szerelmes csókban részesít, nem is tudva arról, hogy a fejünk felett Kevin és Danielle még december elején felakasztott egy apró fagyöngyöt…
